A népmesék minden korosztályhoz szóló, generációk bölcsességét őrző, élő szövegek, "Segítségükkel hidat lehet építeni, múlt és jelen, fönn és lenn, ember és ember között."
Bajzáth Mária
Szeptember 30-án, Benedek Elek születése napján ünnepeljük a magyar népmese napját. Egy általa gyűjtött mesével és két, az új-zélandi magyar közösséghez szorosan kötődő magyar mesemondó gondolataival emlékezünk meg e napról.
Egy Tasmániában élő magyar mesemondó gondolatai a magyar népmese napjára
Ha meghalljuk a Magyar népmesék rajzfilmsorozat dallamát, legtöbben ugyanazt látjuk magunk előtt: a stilizált madarak szájából előkígyózó levél indákat, és újra átéljük a gyerekkori várakozás izgalmát: vajon milyen mese jön? Sokan nőttünk fel a Kecskeméti filmstúdió remekművein. A magyar általános iskolás olvasókönyvben is találkozhattunk népmesékkel, vagy akár szüleink olvastak a számtalan népmesegyűjtemény egyikéből, és a nagyon szerencsések talán még hallhattak meséket szájhagyomány útján továbbadva a nagyszülőktől vagy a szomszéd nénitől…
A magyar emberek nagy része ismer népmeséket, esetleg gyerekként maga is mesélt vagy részt vett iskolai mesemondó versenyen. A Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére 2005 óta ünnepeljük a népmese napját szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján, hogy ezen a napon megkülönböztetett tisztelettel és figyelemmel fordulhassunk mind a magyar, mind más népek meséi felé. Benedek Elek mellett olyan ismert írók és tudósok foglalkoztak népmesegyűjtéssel és -kiadassál, mint Arany János, Arany László, későbbiekben Ortutay Gyula vagy Illyés Gyula. Míg a néprajzosok szöveghűen jegyeztek le mindent, majd közreadták tudományos elemzéseiket, szépíróink igyekeztek a mesékbe új életet lehelni, ezzel felvállalva az esetleges szövegbeli változtatásokat, ahogy Illyés Gyula saját maga írta: a harag, a kegyetlenség, a bosszú, a kemény szóhasználat elemeit tompítani, a lényeg megmásítása nélkül. A Grimm testvérek ugyanígy tettek, sőt gyűjteményük későbbi kiadói még inkább.
Régebben minden falunak megvolt a maga mesélője, nagyotmondó, tréfás asszonya, embere. Tiszteletben tartották őket, hívták őket családi eseményekre, kalákákba, a kocsmában fizették italukat. A meséket többnyire a faluközösség hallgatta, az, aki éppen jelen volt, akár gyerek, akár felnőtt. Nyilvánvalóan voltak gyerekeknek szóló mondókák, dalocskák és történetek, amiket esti meseként mondtak a családokban, bizonyosan minden szülő, nagyszülő ismert ilyeneket. Többnyire mégis közösségi alkalmakkor kerültek elő a mesék. Téves elképzelés azt hinni, hogy a mese kizárólag gyerekeknek szóló, kedves történet.
A mesék tanítások voltak, az életről felhalmozott tudás és a közösség világképének hordozói minden hagyományos kultúrában. Tudásátadó tartalmuk lassan megkopott, elveszett vagy éppen mi, a hallgatóság veszítettük el képességünket a bennük kódolt információ előhívására. De kik mesélnek manapság? És kiknek?
Óvónénik, tanító nénik, könyvtárosok többnyire könyvekből olvasnak meséket gyerekeknek, de vannak hivatásos mesélők Magyarországon is. Sokan ismerhetik Berecz András ének- és mesemondó nevét; én magam is tőle hallottam először népmesét, olyan igazi ’bereczandrásos’ stílusban. Amit a mai magyar köznyelvben mesének, illetve mesélőnek nevezünk, az angolszász és általában más népek szóhasználatában sokkal tágabb fogalmak, nem kizárólag a gyerekeknek szóló történeteket, illetve azok előadóját jelenti. Magyarországon mesélőt, mesemondót többnyire csak gyerekrendezvényre, iskolába, múzeumba hívnak, és csak nagyritkán tartanak kifejezetten felnőtteknek szóló, hosszabb lélegzetvételű történeteket, mondákat és legendákat is megbíró előadásokat. Berecz András kivétel, hiszen ő saját elmondása szerint nem szokott kimondottan gyerekeknek mesélni, ha teheti, nem is vállal ilyen fellépéseket. A legtöbb mesélő ott mesél, ahova hívják; szerencsére Magyarországon egyre több rendezvény van, egyre több mesemondóval.
A nemzetközi mesemondás a nyolcvanas években a mi táncházmozgalmunkhoz hasonlóan új lendületet vett, népszerűsége azóta is töretlen. Az USA-ban hatalmas fesztiválokat rendeznek, Írországban az iskolákban külön mesehallagató termek vannak, Nagy-Britaniában pedig több száz hivatásos mesélő tevékenykedik. A fentiek alapján talán érthető, miért lepődtem meg azon, hogy a közel 600 ezer lakosú Tasmániában magam vagyok az egyetlen aktív mesemondó.
Egyik kedvenc kortárs magyar mesélőm, Zalka Csenge Virág nemzetközi mesélőnek nevezi magát, mivel több nyelven, külföldön és Magyarországon is fellép, valamint a magyar mesekincsen túl más népek és nemzetek történeteit is meséli. Én magam is ilyen mesemondó vagyok.
Magyarságom, sajátos közép-kelet-európai kulturális hátterem kuriózum Ausztráliában, ahol élek. A magyar mesék nagyon népszerűek külföldön. A sok nemzetközi hasonlóság és mese típus párhuzam mellett, az például csak nekünk természetes, hogy a sárkánynak hét, de akar tizenkét vagy huszonnégy feje van, a garabonciás varázstanoncok tudós könyvükkel a hónuk alatt járják az országot, ahogyan az álruhába bújt Mátyás király is, és persze mindez az Üveghegyen túl, az Óperenciás tengeren is túl történik. Nálunk a meséket egy hetvenhét éves tölgyfa, hetvenhetedik ágának hetvenhetedik levelén, a ráncos szoknya hetvenhetedik ráncában, egy kis könyv hetvenhetedeik oldalán találjuk.
Én azt tapasztalom, hogy az élőszóban átadott mese olyan mély rétegeit célozza meg a léleknek, olyan erővel képes a képzeletünkre hatni, hogy ezek a történetek még ma is megtalálják az utat kicsikhez és nagyokhoz egyaránt. Igyekszem a mesélést minden tevékenységembe beépíteni, hiszen minden élethelyzetre található hagyományos történet. Mikor új meséket keresek, elsőként a házi könyvtárunkat nézem át, majd kutatok az interneten, nemzetközi adatbázisokban, illetve megkérdezem a világ különböző tájain élő mesemondó barátaimat. Repertoárom felét a magyar mesék töltik ki, mellettük szívesen mondok japán és kínai történeteket, a sztyeppék legendáit, zsidó meséket, de sok történetet kaptam angol barátaimtól is. Nehéz lenne egy kedvenc kultúrkört kiválasztani hiszen minden népnek és kultúrának vannak különleges meséi, értékesek és egyediek, olyan kincsek, melyeket nem elég a polcra tett könyvekben megőrizni, sokkal inkább életben kell tartani; mesélni és élőszóban továbbadni.
Az univerzális mesekincsnek egy szép és értékes csillogó ékköve a magyar népmese. Ismerjük meg ezt a hagyományt és adjuk tovább a körülöttünk élőknek! Nézzük újra az animációs filmeket, olvassuk újra az igényességgel összegyűjtött és kiadott mese gyűjteményeket, meséljünk élő szóban a gyermekeinknek és ha tehetjük, keressük, hívjuk a közöttünk élő mesélőket! Hagyjuk, hogy a mese burjánzó indája utat találjon a szívünkhöz…Adjunk lehetőséget arra, hogy eljussunk az Óperenciás tengeren túlra, az Üveghegyen is túlra… ahol mindig lesz egy király, akinek van három gyermeke, akik egy napon elhatározzák, hogy...
Oszvald Tamás
(Oszvald Tamás tanár, egyetemi kutató 2013 óta él Tasmániában családjával, ahol mesemondóként rendszeres vendége a helyi iskoláknak, fesztiváloknak, rendezvényeknek és közösségi alkalmaknak. Már két alkalommal mesélt magyarul online az ausztrál és új-zélandi magyar közösségeknek. Családjával a közeljövőben terveznek Új-Zélandra költözni, így remélhetőleg hamarosan élő szóban is hallgatjuk meséit.)
Comments